Sziasztok!
Meg is hoztam az újabb részt ami most hosszabbra sikeredett mint az előző, és remélem elnyeri
tetszéseteket, ha egyáltalán olvassa valaki Dóri-n kívül :) ha igen, örülnék pár visszajelzésnek, vagy egy kattintásnak az 'elolvastam'-ra vagy egy apró kommentnek :) 
Köszönöm az eddigi támogatást, és nem is húzom tovább az időd! jó olvasást puszi xx


8. rész

Jelen

A nap sugarai kezdenek kikelni a felhő burkából s a halkan koppanó cseppek zuhataga lassabb lesz, majd egyszer csak eláll teljesen. A fejem a zárban forduló kulcslyukra fordítom.

-  Képzeld mami, vagy ezer galambot láttunk - Sophie csillogó szemeiben ott van az izgatottság mire a háta mögött lévő férfi köhint egyet.

-  Azért nem volt az annyi - húzódik mosolyra borostás arca, mire tekintetünk összeakaszkodik és apró nevetések hagyják el ajkaink.

-  Kár hogy nem voltál, pedig még enni is adtunk nekik - húzza fel száját a kislányom, mire kicsit arcomra komolyság derül.

-  Tudom, kicsim és sajnálom. Ígérem máskor együtt fogjuk etetni őket, jó? - fogom meg két kicsi kezét, szemeibe nézve reményt látok egy puszira amit meg is kapok kérés nélkül, és erősen magához szorít amire nem kell várnia egyből vissza ölelem ahogy csak bírom, karjaimat kis teste körül fonom össze. Úgy érzem Ő az az egyetlen személy akire mindig számítani fogok és soha nem hagy el..!

Múlt

A levegő a torkomon akadt a szavakkal együtt. A szívem mintha pár ütemet kihagyott volna, majd mikor észlelte, annál hevesebben vert, a mellkasom látszólag nagyot emelkedett amit észre is vett, de nem volt több pár másodpercnél, tekintete újból rám irányult a válaszomat várva, már szinte könyörgően.
-  Én..- elkezdtem a mondanivalómat de utána megbántam, mert semmi értelmes nem jött ki a fogam keresztül.
-  Ne, ne szabadkozz! Én vagyok túlságosan is elvarázsolva. Mit is vártam?!- hogy találkozunk egyszer, kétszer, több héten keresztül, és csak így eléd állok, és elnyögöm neked amit én akarok, nem törődve azzal amit te szeretnél? - úgy éreztem mentem elfutok amiért ezt teszem vele. Magát hibáztatta, és nem volt igaza, mind miattam volt, azért mert féltem, egy új kapcsolattól, féltem hogy nem fogom tudni kezelni ezt az egészet. Túlságosan is új..minden!
-  Kérlek - sütöttem le szemeimet és nagy erőt véve magamon, megszólaltam.
-  Ez nem a te hibád, nem siettél el semmit, és nem mintha nem érezném magam veled jól, vagy akárhányszor meglátlak mosolyt tudsz vésni az arcomra, vagy hogy mit akarok én és mit te. - egyszerűen csak úgy érzem nem állok kész választ adni, és megértem ha nem.. - megszokva belevágott mondanivalómba.
-  Ha az idő az ami szükséges ahhoz hogy mondj nekem egy szót, akkor várok! - fogta meg kezeivel a sajátomat és enyhén de mégis érezhetően hogy komolyan gondolta megszorította. Tekintetünk csak egymás között perzselt, a körülöttem lévő bútorok, tárgyak úgy éreztem már rég lángra gyúltak, de valójában ez a reakció egyenlet bennem játszódott le. A lábujjperceimtől, a combomban, a gyomromban és persze addig a kis zakatoló kütyüig ami egyre csak feléledni akar, csak nincs elég energiája, ereje rá.
Lentről egy csattanást hallottunk, amire mindketten összerezzentünk, elengedve ezzel egymás kezét.
-  Jobb ha lemegyünk, míg nem tesznek kárt az egész lakásban. - mosolyogva mutatott az ajtóra. Míg a keskeny lépcsőkön sétáltunk lefele nem voltam képes elhinni hogy azt mondta - várok rád!
Ahogy az utolsó lépcsőfokról leemeltük lábunkat, a szemünk megakadt a fiúk aggódó mégis mosolyt takaró tekintetén.
-  Mit törtetek el már megint? - úgy ejtette ki mintha már megszokott lenne ez a kérdés.
-  Miből gondolod hogy mégis eltörtünk valamit? - hitetlenkedve nézett Zayn-re a zöldszemű göndör barátja.
-  Először is akármikor itt vagytok, valaminek mindig bántódása esik, másodszor szerinted ennyire süket vagyok hogy egy emelettel fentebb nem hallom hogy mi folyik lent? - csúszott fentebb hangja.
-  Na, mit mondtam - csapta össze a kezét Lou, s mi csak értetlenül néztünk egymásra amit le is intettek de valahogy Zayn kiszemelte a hátuk mögött lévő törött tárgyat.
-  Mondjátok hogy nem azt törtétek el? - sejtelmesen mutogatott, erre a fiúk csak csendben lapultak, mire megszólalt Harry.
-  Haver, nem szándékos volt, csak...úgy történt hogy Lou kikapta a kezemből a telefont én pedig utána dobtam ezt a párnát. - hadonászott a kezében lévő puha anyaggal. Zayn egy nagyot sóhajtott miközben próbálta nyugtatni önmagát, azonban éreztem hogy nem ment neki. Nem akartam megvárni míg még jobban elönti a méreg, ezért a karján lesimítottam ujjaimat mire Ő pár apró pillanatra lehunyta szemeit, és rám nézett. Annyira belelátott az elmémbe, tudta mit akarok. Segíteni.
-  Mennyire nagy a kár? - kérdeztem a többiektől de még mindig Zayn füstölő tekintete birtokolt.
-  Hát..- kezdte a szőke.
-  Nem annyira gáz, amennyire hittük - folytatta Liam.
-  Hadd nézzem - engedtem el a két gyönyörű szempárt és a törött tárgy segítségére siettem.
Ahogy a kezembe vettem, láttam hogy egy váza szerűség volt, ami oly egyszerű volt de volt benne valami különleges. Emberi érték volt számára.
-  Szerintem ezt meg lehet csináltatni, csak két darab hiányzik belőle..ami itt is van - hajoltam le a hiányzó részekért. Jobban megnézvén nem mondtam volna Zayn stílusának, de beértem annyival hogy fontos volt számára, de ha be akar majd beavat a részletekbe.
-  Gondolod? - kétségbeesett arcot pillantottam magammal szemben, ami kicsit elkeserített. Nem láttam ilyennek még a hetek alatt. Látszott az arcvonásain hogy egy fontos, becses ajándék volt számára, aminek elvesztése fájt volna neki, de ahogy billentettem a fejemmel, a szemében ragyogást véltem észrevenni, amitől a szívem kalimpálni kezdett egyre hevesebben, nem értettem miért.
-  Ha gondolod meg adom annak a számát majd aki anyunak csinálta meg a törött vázáját. - ajánlottam fel, mire kicsikét bólintott.
-  Majd mi elvisszük, elvégre a mi sarunk - tett egy kedves ajánlatot Liam mire a többiek csak egy -igen és -persze szóval díjazták.
-  Arról szó sem lehet, ezek után meg főleg - emelte fel mutatóujját s jobbra balra ingatta a nemleges választ kifejezve, amit fiúk meg is értettek.
-  Akkor majd mi elvisszük..ha te is benne vagy - dadogva nyögtem ki egy mondatot és a "kicsit zavarba jöttem" gondolatot elterelni magamról.
-  Az tökéletes lenne - hálálkodóan nézett rám, majd intettem egy aprót, s leraktam a dísztárgyat oda ahova tartozott.

Hátra hagyva hogy pár perce mi történt, a hangulat jobb lett. Eleget beszélgettem a srácokkal ahhoz hogy megállapítsam hogy ugyanakkora szívük van mint Zayn-nek. Kedvesek, és persze minden percben viccelődnek.
-  Zayn! - ordított be Lou a konyhában lévő fekete hajúnak aki nekünk hozott valami innivalót meg kaját.
-  Tudod, mikor áradoztál Róla nem hittem volna hogy még a nyálas szövegednél is nyálasabb leszek, és azt mondom hogy egyszerűen igazad volt. - folyamatosan a konyha felé nézett de a végét elharapva rám pillantott, mire kicsit kellemetlenül éreztem magam, de mégis felemelően. Zayn? Rólam? Áradozni? Mire fel? -nem vagyok én semmi és senki. - gondoltam magamban. De akárhogy is tagadni akartam, tetszett ez a kis monológ Louis-tól.
-  Tudod mit? - Baszd meg Tommo! - hallottam hangját ami elárult mindent. Nem akart "beégni" előttem, de úgy gondolta sikerült beégetnie magát a barna hajú fiúval.

Az óra már lassan este 7-et mutatott amikor elővettem a telefonom, és rá pillantottam a számokra.
-  Ideje lenne mennem, már későre jár - jelentettem ki, mire Zayn és a többiek is felálltak és szedelőzködni kezdtünk ketten.
-  Örülök hogy megismerhettelek titeket - fordultam háta az ajtóban egy nagy mosoly keretében. Tényleg megfogtak a viselkedésükkel, bírtam őket, ahogy még most is.
-  Úgy szint - mondták egyszerre. - Remélem azért nem ez volt az első és utolsó kis összeruccanásunk.- mosolygott rám Liam.
-  Reméljük - gondoltam magamban miközben egy halvány mosolyt küldtem nekik és egy-egy búcsú puszival távoztam.
-  Ha lehetséges a házat hagyjátok egyben míg haza nem érek - tekintett hátra Zayn, egy komoly nézettel, mire a srácok csak bólintottak egyet, s közben a szemükben ott látszódott a kis huncutság.

A kocsiban ülve nem igazán szóltunk egymáshoz, és ezt nem tudtam mire vélni, majd arra jutottam hogy megharagudott vagy fogalmam sem volt, de nem hagyott nyugodni.
-  Az a váza, amit a fiúk..szóval tudod - kezdtem el társalgásunkat.
-  Régi egy darab, igazi családi ereklye - ejtette ki száján amire kíváncsi voltam.
-  Még anno a nagyapám foglalkozott ezzel, csinálgatott különböző tárgyakat, szerette ezt csinálni, ha élne azt hiszem akkor is az ő kis szenthelyében ülne minden áldott percben . - ábrándozott a nagypapájáról amelyek olyan csodás érzelmekkel teli mondatok voltak hogy azt hiszem eljutottam oda a pontra hogy sajnáltam. Sajnáltam mert tudtam hogy az az ember akiről mellettem beszélt, ahogyan beszélt, nem él, már nem.
-  Ő ugye meg..- elakadt lélegzetem, feladta a szolgálatot és inkább töredékekre esett.
-  Meg - egyszerűség, szomorúság, fájdalom mégis megkönnyebbülés érződött reszkető hangjából.
-  Sajnálom - mást nem is tudtam volna mondani. Rossz volt így látni, az nap már másodjára.
-  Tudod, Ő tanított arra hogy ha bármire is akarom vinni az életbe, akkor tegyek érte, és ne hagyjam elfutni azt amit az élet már egyszer felajánlott, soha ne adjam fel az álmaimat, az életem, egyszerűen legyek önmagam bárhova vezet az út. - nézett maga elé, a hazavezető utat pásztázva s közben szemei csillogni kezdtek. Tudtam hogy miért. Nem volt erőm még mindig megszólalni akármit is mondani, egyszerűen magamban tárgyaltam. Nem később haza is érkeztünk ahol mindketten kiszálltunk a régi kövesútra a házunkkal szemben. Egymás mellett sétálva ballagtunk át az út egyik oldaláról a másik felére s onnan a házunk elé. Ahogy egyre közelebb voltunk, tudtam hogy meg kell szólalnom. Felkészítve magam erre hátra fordultam, pontosan Ő elébe. A szemei sötétebben ragyogtak az utcai fények láváitól, s ahogyan újból a szemében néztem mélyen, elvarázsoltak. A számat szólásra nyitottam volna de csak egy nagy sóhaj lett belőle, miközben egymást tekintetében próbáltunk elveszni. A két nagy gömb alakú szeme a számat pásztázta mire ugyanígy tettem. Egyre közelebb lépett hozzám, lábain a fura orrú elegánsabb cipő az utcaitól hangját adta az aszfalton, és kezei közé vette arcom amit olyan könnyedén megadtam neki, s ajkai az enyémet súrolták, először még csak kóstolgatták majd egyre többet akartak. Hátam majdhogynem neki ért a barna ajtóhoz, de átkarolta karjaival és magához húzott. Nyelvei behatolt az enyém mellé, s harcot vívtak egymással miközben vékonyka ujjaim hajába kapaszkodtak. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. Friss levegőt éreztem bejutni a tüdőbe, de nem sok kellett ahhoz hogy tudjak újra lélegezni. A kezeim remegtek, ahogy a testem minden porcikája, miközben homlokunk egymásnak dőlve pihent. Ajkai még mindig olyan közel volt egymáshoz hogy azt hittem nem bírok magammal és megkísérlem az előzőket, de nem volt rá erőm, túlságosan is leszívta Ő. Mielőtt elengedett volna valamit suttogott.
-  Köszönöm - érzetem szinte felső és alsó ajkait miközben kiejtette ezt a szót. Nem értettem mire gondol, majd jobban átfutottam az emlékeimen és arra jutottam hogy amiért hálálkodott az a Váza lehetett.
-  ..a mai napért - fejezte be, s lágyan kiengedett karjaiból. Csak bámultam rá, az arcára, a vonásaira, az ajkaira, a szemeire. Fordult volna el, de megfogtam puha mégis erős kezeit.
-  Azt mondtam nem állok kész választ adni, te pedig hogy addig vársz még nem hallasz tőlem valamit. - fújtam ki a levegőt, Ő pedig közelebb jött újra.
-  Azt hiszem, megpróbálhatnánk - futott végig rajtam egy különös érzés. - hát kimondtam. - gondoltam magamban, de mire feleszméltem, Ő már az ajkaimra tapadt, és egy újabb szenvedélyes csókkal jutalmazott. Az érzés hogy kimondtam azt amitől féltem, nem volt semmihez sem fogható és hiába bizonygattam magam hogy nem félek, mégis így volt, de nem érdekelt mi lesz ezután, csak az hogy akkor mi volt. Elhúzódtunk egymástól majd adott még egy apró puszit a számra.
-  Vigyázz magadra és szép álmokat szépségem! - intett vissza nekem.
Olyan boldognak éreztem magam, ahogyan már rég nem. A kicsi lepkék ott lapultak a gyomromban, a szívem hevesen kattogott még azután is hogy elhagyta az utcát kocsijával. Azt hiszem fél év után, ez volt a legszebb estém, persze a legelső találkozásunk óta.