1. rész


(jelen)

Az eső esik, a felhőkből szikrák tűnnek elő és éles hangokat ad ki az ég. November van. Az év és az évszak legesősebb hónapja. Ahogy kinézek az ablakon a víz csorog le róla és mindenféle színes, tarkabarka leveleket csak úgy viszi a szél. Az utcán alig-alig embert látni, ha látni is akkor esernyőkkel vagy kocsikban ülő embereket akik sietősen próbálnak eljutni a ki eszelt célhoz, miközben alig látnak ki a nagy cseppektől az ablakon keresztül és a hőmérséklet sem a legkedvezőbb mostanában, szóval nem csodálkozom hogy, a kandalló fénye milyen csodás, és színes, mert úgy fűtünk ahogy csak lehet, már minden porcikám át van melegedve és biztonságban érzem magam. Erre felénk, elég sűrűn vannak ilyen napok, és ezeken a napokon szinte ki sem lehet mozdulni a házból. A fülemet egy hang ütötte meg és zökkentett ki a gondolataim közül.

- Kicsim, minden rendben?  - kérdőre vonva néz rám egy férfi szempár.

- Persze, semmi gond - válaszolok egy mű mosoly keretében.

Tényleg nincs semmi bajom, csak a múlton töprengek, amit mostanában elég sokszor teszek fogalmam sincs miért, mert ami volt, az elmúlt, de valahogy a legeleje jut eszembe, ahol minden kezdődött..

(múlt)

Fehér falak, sötéten árnyékolt ablakok, puha világos bőr fotelek. A kedvtelenség, a csend, az üresség el uralkodott a nagy ház felett, de mégis vissza hozta az otthonos hangulatát, azok az illatok amik egy kórházban  nincsenek. Nem ilyenek. Ez egy magánrendelő, még hozzá egy pszichológus rendelője. Nagyon rendes nő, megértő, és jó tanácsadó..de hát ez a feladata. Már lassan fél éve ide jártam, minden egyes héten egyetlen egyszer egy órára. Beszélgetni. Néha segített az az egy óra de sokszor azt éreztem akkor sem segített volna ha minden nap 24 órát lettem volna. A hangulatom oly annyira változó mint a kaméleon bőre. Különböző ingerekre, különböző színnel reagál. Már jó ideje ott ülhettem magamban, csendesen, mikor az ajtó kilincse megtörte a csendet és egy magas, szőke, kisírt szemű lány jött ki abból a helyiségből amibe pár pillanat múlva én léptem be. Nem ismertem azt a bizonyos lányt, de fájdalmas volt nézni hogy, hogy nézett ki. Tönkre volt menve, mint akin át ment egy tank. Sajnáltam. Mikorra fel eszméltem hogy a nevem szólítottak, gyors vissza szállingóztam a szürke hétköznapok, sivár világába.

- Jó estét, Doktor Fell! - köszöntem illedelmesen.

- Jó estét, Miss Evans! - köszönt úgyszint a doktornő is.

- Na hölgyem, milyen volt a hete, hogy érezte magát? - tette fel ugyan azt a kérdést amit ezelőtt is mindig fel tett nekem.

- Most egy picit jobban a szokottnál, a hét pedig el viselhető volt, kisebb, nagyobb problémákkal, de túl éltem mint látja - vettem fel az egyszerű mű mosolyomat, mire kaptam a következő kérdést.

- Akkor meséljen, mik voltak azok a fránya problémák.

Ekkor bele kezdtem a monológomba és mire már a lélegzetem is el hagyott ő folytatta a tanácsaival.

- Drága Melanie, kérem ne legyen ilyen könnyű mérgű, ne csinálja ezt, mert ezzel saját magán ront. Ha fel dühíti bárki, akárki ne vágjon vissza annak a valakinek, higgye el nekem, ez a világ telis-tele van rossz akarókkal, de maga túl sokat lát ezekből a személyekből, és tudom hogy még mindig nem sok mindenkiben bízik sőt, nagyon kevés emberben, de próbáljon alkalmazkodni ehhez a világhoz, úgy jobb lesz. - fejezte be a kisebb agymosást, amiben teljesen igaza volt, mert minden egyes kis szösszenetből akkorát csinálok mint egy elefánt. Minden rosszul érint, akár egy rossz nézés, egy rossz érintés, egy rossz mondat, bármi, és én szinte átváltok egy másik emberré, el kezdek vele kötekedni, néha rossz szóval illetni, viszont ha le nyugodtam, az egészet meg bánom, csak néha ez kevés mind ahhoz amit művelek, de az én esetemben ez már haladás! 

- Persze, igaza van doktornő csak...! - értettem vele hangosan is, nem csak a fejemben és folytattam volna de előtte egy nagy lélegzetet vettem.

- Csak néha olyan nehéz mindezt megállni ennyi idő után sem lettem újra a magam ura, pedig a szüleim és én is annyit próbálkoztunk de nem sok haladás. Nem bírok újra olyan lenni, néha azt érzem hiányzik az a valami az életemből, a szervezetemből, de inkább el hesegettem  azokat a gondolatokat és máson adtam ki, ez volt a baj - csuklott össze a hangom és a fejemet a cipőmre szegeztem.

- Ez természetes drágám, mindig is lesz olyan hogy eszedbe fog jutni az az időszak, az ember életében rengetek emlék van, de valahogy a kevésbé jók maradandóbbak. - mondta a szememet fürkészve.

- De ugye ez enyhülni fog idővel, ez az érzés, ezek a hangulat változások, ugye újra magam leszek, kérem mondja hogy ugyan olyan leszek mint voltam, olyan erős, magabiztos lány - szinte már szipogva mondtam ki az utolsó szavakat, nem bírtam tovább, csak néztem magam elé a választ várva.

- Ez magácskán múlik kisasszony, én csak segítek ebben az egészben - bólintottam és a kerek fehér órára néztem ami este 7 órát mutatott, ami azt jelentette hogy le járt az időm és távozhattam. Fel álltam a székemből, magamra vettem a kabátom és oda szóltam egy szót.

- Köszönöm! - biggyesztettem oda egy félig arról árulkodó mosolyt hogy "köszönöm" és a másik feléről pedig egy " egy hét múlva találkozunk" arcot. Erre csak bólintott egyet és el köszönt tőlem. Kifelé menet a feldagadt, pirosra sírt szememet törölgettem papír zsebkendővel, ugyan is alig láttam előre, és lassacskán a szememet majd hogy nem ki nyomtam a zsepivel, mert nekem jött valaki. Egyből jött az az érzés amit ezelőtt pár perccel meséltem el, hogy majd fel durranok, de azok a mondatok amiket Doktor Fell mondott, azok hangzottak, a fejemben. De mikor kitisztult a látásom, és fel néztem, el csendesült bennem minden, minden egyes rosszindulat enyhült és lassan el is illant, ahogy jött úgy el is ment. 

- Bocsánat, nem akartam én csak..! - a szemembe nézve mondta ezt a pár szót mire én be sem engedtem neki fejezni, oda vágtam két üres szót.

- Semmi baj! - vontam meg a vállam, és éreztem hogy azzal a tekintettel szinte perzselni tudott volna, de nem mesében éltünk, így maradt az egyszerű kis világ amiben ezt úgy hívják; szemkontaktus.