12. rész
Sziasztok!
Ahogy mondtam, ahogy lesz időm hozom. Összekapartam elég gyors egyet, ami egy különös részre sikeredett, de úgy vélem a fantázia hiánya senkinél sem áll fent :)
Remélem tetszeni hogy és kapok visszajelzések, ugyanis nem sokról tudok akik olvasnák viszont a nézettségem nem csak 1-2, szóval ha nem nagy kérés, csak kattintsatok rá hogy elolvastátok! :)
..és nem utolsó sorban köszönöm a kommenteket Dórinak! xx
Sziasztok!
Ahogy mondtam, ahogy lesz időm hozom. Összekapartam elég gyors egyet, ami egy különös részre sikeredett, de úgy vélem a fantázia hiánya senkinél sem áll fent :)
Remélem tetszeni hogy és kapok visszajelzések, ugyanis nem sokról tudok akik olvasnák viszont a nézettségem nem csak 1-2, szóval ha nem nagy kérés, csak kattintsatok rá hogy elolvastátok! :)
..és nem utolsó sorban köszönöm a kommenteket Dórinak! xx
A szívem pár ütemet kihagyott majd zavarosan folytatta tovább, a légzésem egyre tompult már szinte levegőt sem kaptam, majd az arcom kicsit megfeszült, éreztem ahogyan áramlik a vér a testemen, és ahogy melegszik a kezem, lábam, mindenem, majd hirtelen reszketni kezdtem.
- Minden rendben? - vizsgálta aggódó tekintetével az enyéimet. A szavam elakadt, nem tudtam mit mondani erre. Minden rendben? Minden? Rendben? Nem. Nincs, semmi sem. Nem vagyok még kész erre. Arra hogy ilyet halljak vagy ilyet mondjak. - kavarodtak bennem a szavak, mondatok, Zayn pedig egyre nyugtalanabb pillantást vetett rám, majd fel támaszkodott a fekvő helyzetből és megfogta a kezemet.
- Mel - kezdte de nem akartam hogy Ő magyarázkodjon, mert ez nem az Ő hibája.
- Én..- kezdtem de elállt a szavam.
A sírás, a kínos nevetés, és a menekülés határánál álltam. Kínos volt, mert nem tudtam mit mondhattam volna. Talán hogy, bocs de nem állok készen arra hogy ilyen szavakat halljak, mert tudod ez meg az volt lassan egy éve, és..nem. Ezt nem tehettem, de azt sem hogy a nappali kellős közepén a kanapén félig fekve, és kissé alul öltözötten ne merjek a szemébe nézni.
- ..egyszerűen csak, nem igazán állok kész erre - nem az volt a baj hogy pár perce még úgy volt a pakliban hogy én Őt vetkőztetem, Ő lassacskán szét szakítja a felsőm, hanem az hogy ezt kellett mondania. Azt hogy..hogy szeret. Az ég szerelmére, mit variálok? - veszekedtem a belső énemmel. Láttam az arcvonásain hogy nem tud mit mondani, nem tudja mire vallani a mondatom. Már szólásra nyitotta volna a száját, de nem hagytam.
- Csak engedd, kérlek hadd fejezzem be - kérlelve néztem azokba a gyönyörű mogyoró barna szempárba, ami kétségbeesetten pislantott felém.
- Nem erre nem állok készen - hangsúlyoztam ki az 'erre' szót majd folytattam - hanem, arra hogy..hogy, ugyan azt mondjam neked amit te. Nem kétség hogy kedvellek, nagyon is, mióta csak beléptél azon a fehér ajtón - nevettem fel kínosan. - de, valahogy nem bírom még kimondani. Annyi sérelem, és fájdalom után ami történt, nem megy, még nem. - hajtottam fel a fejem, mert úgy éreztem hogy ezzel mindent tönkre tettem. Ő várt rám mikor visszautasítottam, Ő ott volt nekem, miután annyit szenvedtem és..*
- Emlékszel mikor azt mondtam, várok? - fogta meg mindkét kezem, majd az állam alá nyújt hogy tekintetét az enyémbe fonja. - ..és most is itt van nekem.*
- ..amikor azt mondtam ha idő kell ahhoz hogy igent mondj nekem akkor várok; az teljesen úgy gondoltam, és most ugyanezt mondom; várok. Megéri várni rád, mert...- rázta meg a fejét majd az ajkai közül egy sóhaj jött ki én pedig csak néztem ahogy végig nézni a helység szegletit.
- mert, magadba bolondítottál - állapodott meg velem szemben és egy megkönnyebbülő sóhajtás hallatszott a fogai között elsuhanva.
- Nem kérhetek ilyet tőled, nem akarom hogy azt hidd kihasznállak - egyet nem értve ingattam a fejem.
- Ilyet nem kell kérni, és eszedbe se jusson ilyenen gondolkodni Mel. - mindenre talált választ mindig, nincs olyan helyzet amiből nem tudná kihozni a jót, az igazat, a helyeset.
Kezeit elvette tőlem és karjaival magához húzott én pedig kaptam érte mint éhes kutya a csontért. Azt akartam hogy öleljen, és ne engedjen el. Csak hálával tartoztam neki mióta csak ismerem.
- Köszönöm - suttogtam a fülébe amire jólesően felnyögött. Az ölelés erőssége csökkent és már arra eszméltem hogy ajkai újból megtalálja az enyéimet. A csókja kellemesen indult, gyengéden, majd erőteljesen fejeződött be az oxigén hiánya folytán.
- ..azt hiszem, itt az ideje hogy induljak - szakította félbe a kellemes pillanatot egyikét.
- Illúzió romboló - ütöttem játékosan vállába mire Ő a sértődötted játszotta.
- Itt a pólód - dobtam meg a leszaggatott ruhadarabbal.
- Kösz - méregetett furcsán.
- Most mi az? - tettem szét a kezem, egyik szemöldökömet felváltva mozgatva.
- Semmi, semmi - húzott maga elé, szorosan még csak össze nem ért testünk. Ahányszor bele néztem abba a mogyoróbarna tekintetbe mindig meg kellett találnom magam hogy újra fellélegezhessek. Akkor is úgy volt.
- Álmodj szépeket - hosszan megcsókolt majd csak ennyit mondott - Holnap látlak! - kacsintott s bevágta maga után az ajtót, pár másodperc múlva a kocsija gördülő hangját vettem ki az esti hangfoszlányok közül és ahogy Ő kívánt nekem szép álmokat, be is következett;
Egy elhagyatott, fás területen leltem magam ahol minden zöld volt, de valahogy hiányzott valami a szépségéből; az élet. A fény, ami ragyogást adott ezeknek a csodás teremtményeknek. A felhők fokozatosan tűntek el az égen, olyan sebességgel hogy az hihetetlen volt. A bárány szőrnek tűnő gombolyag között fény töredékek tűntek elő amik lassan de kikeltek. A nap volt az. De nem a színtiszta citromsárga, hanem volt benne valami vadító, egy kicsit narancsos és pirosas árnyalat ami nyugodtságot árasztott felém s egyszer csak egy vakító fény villant fel ami a szemem birizgálta ezért kénytelen voltam eltakarni alkarommal. Ahogy egyre közeledett a fény úgy gyúlt ki fentről és a szemem kinyitottam. Előttem egy csodás fehérbe öltözött lány volt. Haja mint a tejcsokoládé, szemei mint tenger hullámai, kéken, néhol sötét de árnyalatai világosabbak. Ő volt az, Bethany. A lány aki, lassan egy éve odaveszett a balesetben és kapuit kinyitva egy új világ ajtaján lépett be. A háta mögül valami fehér színű dolog ékeskedett. Szárnyak voltak. Hátráltam egy kicsit, mire Ő kinyújtotta kezeit felém, de én csak tétovázva cikáztam tekintetemmel és azon gondolkodtam hogy lehetséges ez?
- Gyere csak - bólintott fejével egyet, és minden kételkedés eltűnt a fejemből. Hosszú, vékony ujjai az enyéimért nyúlt és ahogy tartotta én rámartam. A közelsége, a puha ujjai és az a mosoly az arcán amit véltem rajta, elképesztett. Boldog voltam amiért újra látom Őt, de valahogy tudtam hogy ez nem lehet igaz, ez csak a képzeletem árnyai, vagy talán egyszerűen ennyire hiányzik. Nem értettem hol vagyunk s azt sem hogy mit csinálunk itt.
- Hiányzol - formált betűkből egy tiszta szót ami a szívem dobogását felhevítette.
- Ho-o-ogy? - akaratomon is kívül mellé szegeztem kérdésem.
- Nyugodj meg - a hangja oly simogató és nyugtató volt, majd egy puha kezet éreztem a karomon.
- ..Te is nekem - tettem mellé magamban de hang nem jött ki a torkomon, a könnyeim szabad útra térek és egyre csak több és több csordogált majd átváltott zokogássá. Arra lettem figyelmes hogy ölelő karjai már engem fog körül és fokozatosan csillapodik az állapotom. Se szó, se beszéd, semmi. Csak Ő és én álltunk ott, majd egyszer csak megszólalt.
- Mindig is itt leszek és vigyázni fogok rád akár csak egy angyal egy gyönyörű emberi teremtményre!- nézett barna szemeibe és meghitt volt, olyan valóságos.
- Ne tagadd meg magadtól a szerelmet drága barátnőm! - a fejét ingatta a nemleges választ ellenezve.
- Ami történt az elmúlt, most pedig rajtad áll hogy mit szeretnél a jövőben. - intett fejével.
- Tiszta szándékú fiú és igazat mond - kacsintott rám, de én csak ijedten bámultam a halott barátnőmet aki olyan dolgokról bizonyosodott meg amit más nem hallott Zayn szájából csak én.
- Most menj - engedte el a kezem majd -folytatta - találkozunk még - a világosság újra a szemeim előtt hevertek, fehér foszlányok és védekezés gyanánt ugyan azt tettem mint az elején; eltakartam a szemem. Éreztem egy löketet a hátam mögött majd minden elsötétült.
Zihálva ültem fel az ágyamban és a mellkasomra tettem jobb kezemet. Hangos levegővételem a halk szobát átszakította. A póló ami rajtam volt csurom vizes volt, az arcomról izzadtság cseppek hada folyt le, ami a számhoz levezető úton elérkezett ajkaimhoz és éreztem a sós könnycseppeket. Hirtelen nem tudtam mi lenne jobb ha örülnék hogy csak álom volt vagy szidnám az eget hogy miért nem valóság volt. A fejemben lejátszódott az előbbi akárcsak egy filmszalag a filmvászonon. Kellett pár perc mire állandó ritmust talált a szívem. A lábaim leengedtem az ágy mellé, majd felvettem egy köntöst és az erkély felé vettem az irányt. Ki kellett szellőztetni a fejem.
Az ég kékje, sötétre volt festve közülük pedig sorban sorakozva néhol szétszórtan elhelyezkedő csillagok ékeskedtek az égbolton. Az éjszaka csendje és az utca némasága összhangban volt. A korlátba mélyítettem körmeimet így megtudtam állapodni az állásnál.
- Te is nekem - suttogtam a semmibe mint egy hülye aki az éjszaka közepén egy rémálom közepén találja magát ami lehetne akár jó is, csak szempont kérdése. Éreztem ahogy a korláton simuló ujjaimat valami nedvesíti; a könnyeim. Nem csak álmomban de akkor ott is eleredt a könnyem. Emlékek hada gyászolta velem együtt Bethany-t! Amikor először találkoztunk elsőben, s mikor utunk végére kívánkozott, de mégis összehozott bennünket és lassan egy éve volt az este hogy végleg itt hagyott. Itt, ebben a rettentően szar világban, mert sajnos ezt kell mondanom, ez az.
- Bárcsak én lehetnék a helyedben, és az ő helyükben is akik az este..- zokogásom megzavarta a halk utcát. Nagy erőt véve magamon, jobban magamra húztam a ruhadarabot az éj leszálló köde miatt és visszafelé tartottam mikor egy enyhe szellő kapta fel a hajam és táncot jártak ketten.
- Szeretlek, bárhol is vagy - utolsó mondatnak szántam, majd a szobámban találtam magam és csak arra emlékszem hogy szemeim nyugovóra tértek.
- ..azt hiszem, itt az ideje hogy induljak - szakította félbe a kellemes pillanatot egyikét.
- Illúzió romboló - ütöttem játékosan vállába mire Ő a sértődötted játszotta.
- Itt a pólód - dobtam meg a leszaggatott ruhadarabbal.
- Kösz - méregetett furcsán.
- Most mi az? - tettem szét a kezem, egyik szemöldökömet felváltva mozgatva.
- Semmi, semmi - húzott maga elé, szorosan még csak össze nem ért testünk. Ahányszor bele néztem abba a mogyoróbarna tekintetbe mindig meg kellett találnom magam hogy újra fellélegezhessek. Akkor is úgy volt.
- Álmodj szépeket - hosszan megcsókolt majd csak ennyit mondott - Holnap látlak! - kacsintott s bevágta maga után az ajtót, pár másodperc múlva a kocsija gördülő hangját vettem ki az esti hangfoszlányok közül és ahogy Ő kívánt nekem szép álmokat, be is következett;
Egy elhagyatott, fás területen leltem magam ahol minden zöld volt, de valahogy hiányzott valami a szépségéből; az élet. A fény, ami ragyogást adott ezeknek a csodás teremtményeknek. A felhők fokozatosan tűntek el az égen, olyan sebességgel hogy az hihetetlen volt. A bárány szőrnek tűnő gombolyag között fény töredékek tűntek elő amik lassan de kikeltek. A nap volt az. De nem a színtiszta citromsárga, hanem volt benne valami vadító, egy kicsit narancsos és pirosas árnyalat ami nyugodtságot árasztott felém s egyszer csak egy vakító fény villant fel ami a szemem birizgálta ezért kénytelen voltam eltakarni alkarommal. Ahogy egyre közeledett a fény úgy gyúlt ki fentről és a szemem kinyitottam. Előttem egy csodás fehérbe öltözött lány volt. Haja mint a tejcsokoládé, szemei mint tenger hullámai, kéken, néhol sötét de árnyalatai világosabbak. Ő volt az, Bethany. A lány aki, lassan egy éve odaveszett a balesetben és kapuit kinyitva egy új világ ajtaján lépett be. A háta mögül valami fehér színű dolog ékeskedett. Szárnyak voltak. Hátráltam egy kicsit, mire Ő kinyújtotta kezeit felém, de én csak tétovázva cikáztam tekintetemmel és azon gondolkodtam hogy lehetséges ez?
- Gyere csak - bólintott fejével egyet, és minden kételkedés eltűnt a fejemből. Hosszú, vékony ujjai az enyéimért nyúlt és ahogy tartotta én rámartam. A közelsége, a puha ujjai és az a mosoly az arcán amit véltem rajta, elképesztett. Boldog voltam amiért újra látom Őt, de valahogy tudtam hogy ez nem lehet igaz, ez csak a képzeletem árnyai, vagy talán egyszerűen ennyire hiányzik. Nem értettem hol vagyunk s azt sem hogy mit csinálunk itt.
- Hiányzol - formált betűkből egy tiszta szót ami a szívem dobogását felhevítette.
- Ho-o-ogy? - akaratomon is kívül mellé szegeztem kérdésem.
- Nyugodj meg - a hangja oly simogató és nyugtató volt, majd egy puha kezet éreztem a karomon.
- ..Te is nekem - tettem mellé magamban de hang nem jött ki a torkomon, a könnyeim szabad útra térek és egyre csak több és több csordogált majd átváltott zokogássá. Arra lettem figyelmes hogy ölelő karjai már engem fog körül és fokozatosan csillapodik az állapotom. Se szó, se beszéd, semmi. Csak Ő és én álltunk ott, majd egyszer csak megszólalt.
- Mindig is itt leszek és vigyázni fogok rád akár csak egy angyal egy gyönyörű emberi teremtményre!- nézett barna szemeibe és meghitt volt, olyan valóságos.
- Ne tagadd meg magadtól a szerelmet drága barátnőm! - a fejét ingatta a nemleges választ ellenezve.
- Ami történt az elmúlt, most pedig rajtad áll hogy mit szeretnél a jövőben. - intett fejével.
- Tiszta szándékú fiú és igazat mond - kacsintott rám, de én csak ijedten bámultam a halott barátnőmet aki olyan dolgokról bizonyosodott meg amit más nem hallott Zayn szájából csak én.
- Most menj - engedte el a kezem majd -folytatta - találkozunk még - a világosság újra a szemeim előtt hevertek, fehér foszlányok és védekezés gyanánt ugyan azt tettem mint az elején; eltakartam a szemem. Éreztem egy löketet a hátam mögött majd minden elsötétült.
Zihálva ültem fel az ágyamban és a mellkasomra tettem jobb kezemet. Hangos levegővételem a halk szobát átszakította. A póló ami rajtam volt csurom vizes volt, az arcomról izzadtság cseppek hada folyt le, ami a számhoz levezető úton elérkezett ajkaimhoz és éreztem a sós könnycseppeket. Hirtelen nem tudtam mi lenne jobb ha örülnék hogy csak álom volt vagy szidnám az eget hogy miért nem valóság volt. A fejemben lejátszódott az előbbi akárcsak egy filmszalag a filmvászonon. Kellett pár perc mire állandó ritmust talált a szívem. A lábaim leengedtem az ágy mellé, majd felvettem egy köntöst és az erkély felé vettem az irányt. Ki kellett szellőztetni a fejem.
Az ég kékje, sötétre volt festve közülük pedig sorban sorakozva néhol szétszórtan elhelyezkedő csillagok ékeskedtek az égbolton. Az éjszaka csendje és az utca némasága összhangban volt. A korlátba mélyítettem körmeimet így megtudtam állapodni az állásnál.
- Te is nekem - suttogtam a semmibe mint egy hülye aki az éjszaka közepén egy rémálom közepén találja magát ami lehetne akár jó is, csak szempont kérdése. Éreztem ahogy a korláton simuló ujjaimat valami nedvesíti; a könnyeim. Nem csak álmomban de akkor ott is eleredt a könnyem. Emlékek hada gyászolta velem együtt Bethany-t! Amikor először találkoztunk elsőben, s mikor utunk végére kívánkozott, de mégis összehozott bennünket és lassan egy éve volt az este hogy végleg itt hagyott. Itt, ebben a rettentően szar világban, mert sajnos ezt kell mondanom, ez az.
- Bárcsak én lehetnék a helyedben, és az ő helyükben is akik az este..- zokogásom megzavarta a halk utcát. Nagy erőt véve magamon, jobban magamra húztam a ruhadarabot az éj leszálló köde miatt és visszafelé tartottam mikor egy enyhe szellő kapta fel a hajam és táncot jártak ketten.
- Szeretlek, bárhol is vagy - utolsó mondatnak szántam, majd a szobámban találtam magam és csak arra emlékszem hogy szemeim nyugovóra tértek.
