2. rész

Másnap reggel a nap fényesen csillogó sugarai bombázták a szobámat, olyan volt mikor fel néztem mintha egy akció filmben lennék, és egy biztonsági rendszer akadályozná meg a mozgásom, tudjátok azok a piros lézersugarak, csak ezek épp sárgák voltak, és majd meg vakítottak. Valami meg ütötte a fülemet, egy hang, amit azóta utálok mióta létrehozták; fűnyíró, elég ha ezt mondom. Mérgemben a párnát a fülemre raktam, hogy ne halljam azt a borzalmas hangot, de nem sokkal lett tompább. Meg elégeltem, ki szálltam az ágyamból, felöltöztem, rendbe raktam magam, a hajam fel kötöttem, és kiindultam a szobámból le a konyha felé véve az irányt.
- Jó reggelt drágám! - köszönt anya miközben ő már az ebédet csinálta. Ekkor rá néztem az órára és majdnem fél 12-t mutatott. Közben bólintottam egyet anyunak és le ültem vele szemben a pulthoz.
- Már az előbb azt fontolgattam hogy fel megyek meg nézem mi van veled, de látom egyben vagy - nézett rám anya, az arcom fürkészve, mire fel pillantottam.
- Igen, meg vagyok, itt vagyok, semmi bajom mint láthatod - szóltam mogorván vissza, de azután valahogy rossznak éreztem ahogyan bántam vele, hisz ő csak jóból mondta amit mondott, törődik a gyerekével.
- Bocsi, csak...- tartottam egy kis szünetet és folytattam
- Már semmi okot nem tudok fel hozni, az egész érdekében, nincs semmi csak, hanem egyszerűen ez a meg szokott viselkedés nálam, bunkó stílus - vettem kicsit fentebb a hangerőmet, éreztem hogy nem stimmel ez már megint, illetve még mindig nem.
- Kislányom, tudom min mentél keresztül de meg kell próbálnod illeszkedni, és ami a sűrű aggodalmamat illeti, szerintem ez érthető miért vagyok veled ilyen - mondta a szememben nézve és láttam hogy a szeme könnybe lábad ezért olyan gyorsan ahogy tudott irányt váltott és folytatta a főzést, én meg csak ott ültem egy ideig majd úgy döntöttem vissza megyek a kuckómba.
Minden egyes napom úgy telik hogy fel kelek, iskola, haza megyek, tanulok valamennyit és alszok. Már több mint fél éve ezeket a szörnyű napot kell át élnem, az én kis baromságom miatt, azért amit tettem magammal, akivé váltam. A hónapok, hetek, napok, órák néha lassan telnek, de legtöbbször csak el illannak mint a levegő a szervezetből halál után. Így teltek a napjaim egészem a következő hét csütörtökéig, mikor újra eljött az a nap hogy pszichológushoz kellett menjek. Ez volt az a nap mikor ki mozdultam a sulin kívül bárhová is, ez volt a hobbim, a játékszerem, és az az ember akinek bármit el mondhattam. A barátaimat el űztem magam mellöl, de úgy érzem egy meg maradt, valahol a szívemben és ez a dolog valahol kölcsönös is, mert minden héten hívott vagyis nem engem, hanem anyukámat. Érdeklődött felőlem, több mint fél éve nem beszéltem vele, vagy is nem sokat, néha-néha össze futottunk, de az is csak rövid idő volt. Magyarul mindenkit el taszítottam magamtól, a családomat, a barátaimat, mindenkit..!
Újra ott voltam, ott a világos falak között, ültem, és néztem ki a fejemből mikor nyitódott az az ajtó ahonnan be jöttem. Hallottam ahogy csukódik az ajtó és valaki oda sétál mellém majd megszólít.
- Jó estét, nem gond ha le ülök melléd? - kérdezte kicsit össze rázott hangon.
- Nem! - néztem föl a padló bámulásából és azzal a szempárral találkoztam amelyikkel egy héttel ezelőtt is. Az ajkai el nyíltak egymástól, amiből arra következtettem valamit mondani esetleg kérdezni akar, de még mielőtt meg tehette volna el fordítottam a fejem és újból le felé pillantottam. Arra bírtam csak gondolni mi van ha megszólít és a reakcióm mi lesz rá, de végig sem bírtam gondolni, mert nem bírt a srác a szájával.
- Mi járatban erre? - tette fel feszülten a kérdést, mire csak rá néztem szemöldökömet felvonva és újra megszólalt.
- Na jó, ez nem volt valami értelmes kérdés, ugye bár egy helyen vagyunk, pszichológusnál és meg van a miértje. - fejezte be, én pedig bólintottam egyet, de ő még még mindig nem tudta befogni.
- ..És mi a neved, ha kérdezhetem? - fordult felém, mire vettem egy nagyobbacska levegőt és én is odébb fordultam hogy értse mit mondok.
- Melanie, Melanie Evans! - válaszoltam és most én tettem fel a kérdést
- Már meg bocsáss a kérdésért de mindig ilyen szófosásod van? - vontam kérdőre.
- Az igazság az hogy nem, és tudom ezt nehezen lehet el hinned az előbbihez viszonyítva de nem, nem ilyen vagyok, csak..- a csak szónál el akadt de én még jobban fel húztam a szemöldököm mire ő próbálta befejezni.
- Csak..valahogy nem szeretek ülni szótlanul egy pár négyzetméteres helyiségben, miközben mellettem ül valaki akivel társaloghatnék.- nyögte ki végre és végig az én szemembe nézett és én is az övébe. Volt benne valami, valami teljesen más mint bárki máséban, és ezt most nem nyáladzásként mondom. Amilyen komolyan érkeztem és várakoztam, ahhoz képest akkor abban a pillanatban egy kis mosoly húzódott az arcomra amit ő is észre vett és kérdően pillantott rám.
- Most mi rosszat mondtam? - kérdezett rá.
- Semmit, semmit, csak..- nem tudtam befejezni mert valaki  a nevemen szólított, aki nem mást volt mint a doktornő. Fel álltam a székemből, a kabátomat most ahol eddig ültem, a kis várakozó szerűségben hagytam, de valami illetve valaki vissza tartott.
- Hé, Hé - fogta meg a karom enyhén szorítva.
- Örültem a találkozásnak és a beszélgetésünknek is.- mosolygott rám. Istenem milyen mosolya volt, egyszerűen lefagytam mikor megszólított,de aztán kapcsoltam hogy ez  a valóság és nem tündérmese.
- Én is! - jelentettem ki és újból hosszan a szemébe néztem, és ahogy néztem újból egy mosolyt váltott ki belőlem. Körülbelül 2-3 perc alatt egy ismeretlen személy, olyat váltott ki belőlem amit fél éve alatt senki más nem tudott. A kezemet lassan el engedte, és egy utolsó pillantást vetettünk egymásra majd el indultam a rövid kis folyosón és beléptem Dr. Fell ajtaján.
- Jó estét Melanie! - üdvözölt a doktornő.
- Jó estét Dr. Fell! - köszöntem.
- Látom a megszokottnál jobb kedve van kisasszony! - mosolygott rám, mire én csak meg vontam a nálam enyhén, és egy újabb ránc szökött a szám szélén.
- Az az igazság hogy egy kicsit most tényleg jobban vagyok, nem éreztem már így magam vagy fél éve, tudja mióta történt az a dolog..- komolyodtam el a végére.
- Igen-igen, én is ezt látom önön, és minek köszönhető ez a mondhatni jó kedv drága? - vont kérdőre.
- Semmi különös csak egyszerűen meg fogadtam a tanácsait. - néztem rá, de nem így volt, vagyis nem egészen mert igaz volt hogy meg fogadtam de a fő ok az a srác akinek még a nevét sem tudom, és semmit sem tudok róla. Milyen furcsa ez az egész, pedig ez így volt. Majd, mint minden héten beszélgettünk abban az egy órában és mikor vége lett ki léptem azon az ajtón amin bejöttem. Oda mentem ahhoz a székhez ahol ültem hogy fel vegyen a kabátom de mikor rá pillantottam a székre, egy cetlit találtam ott kis névre szóló üzenetet egy aprócska betűkkel leírt névvel.

Köszönöm a beszélgetést Melanie, tudom csak kétszer találkoztunk de épp elég egy harmadik alkalomhoz..és bár nem kérdezted de  a nevem...